BORDERLINE.HU

Szereted, ha szükség van rád, vagy szeretetre van szükséged?

 

Shari Schreiber, M.A. www.GettinBetter.com

 

Milyen gyakran hallod magadtól, hogy „én inkább adok, mint kapok”? Volt már kellemetlen érzésed, mikor kaptál valamit valakitől, legyen az egy kedves gesztus, szívesség vagy ajándék? Tudod milyen egy kölcsönös kapcsolatban lenni? Ha ezek a kérdések ismerős érzéseket keltenek, az azt jelenti, hogy ezt a hajlamot gyerekkorodban kezdted el tanulni. A szüleid azt éreztették veled, hogy számukra nagy megerőltetést jelent figyelmet, törődést és érzelmi támogatást adni neked. Ennek természetes következménye, hogy a mások igényeit messze a saját igényeid elé kezdted helyezni, mert ha nem így tettél az magával vonta a büntetést, a bűntudatot és/vagy a szégyent.

 

Megmentő típusnak tarthatod magad, de nem ezzel a tulajdonsággal születtél. Már nagyon korán ezt nevelték beléd, és egyenes következménye a hibás szülő-gyermek viszonynak.

 

Olyan otthonban nőttél fel, ahol szigorúan felügyelték vagy irányították minden lépésedet? Úgy nőttél fel, hogy tökéletesnek kellett lenned, hogy ezzel kielégítsd az anyádat vagy az apádat? Milyen ára volt annak, ha (Isten ments’) akár egyszer is nem viselkedtél tökéletesen? Féltél, hogy elveszíted a odaadásukat, támogatásukat vagy a szeretetüket?

 

Az anyagot olvasva, lehet, hogy hirtelen álmosság vagy szomorúság tőr majd rád. Ez egy testi reakció, ami azt jelenti, hogy valamelyik oldalad kapcsolódik az itt ismertetett témához és fontos jelentőséggel bír számodra.

 

Ilyenkor tarthatsz egy kis szünetet, de legyél biztos benne, hogy nem kell tartanod a nehéz érzésektől, és arra bátorítalak, hogy folytasd az olvasást. Akkor kapod a legtöbbet a cikktől, ha miután elolvastad, visszatérsz a különböző témáknál lévő linkekre és elolvasod a kapcsolódó anyagokat is.

 

Sok kliens arról számol be, hogy az anyjuk mindig azt mondogatta nekik, hogy milyen jó kisbabák voltak. Úgy nőttek fel, hogy azt mondták nekik, hogy soha nem sírtak. Minden babának alapvető igényei vannak, és azért sírnak, hogy ezzel figyelmeztessék a szüleiket, hogy szükségük van ételre, tisztába tételre, megnyugtatásra, dajkálásra, melegségre stb. Ha egy baba sosem sír, fel kell tennünk a kérdést, hogy miért nem. Lehet, hogy veszélyes volt kifejezni az életbevágó igényeit? Lehet, hogy azt éreztük, nem maradunk életben, ha kényelmetlenséget okozunk az igényeinkkel az anyánknak? Ahogy ez a gyermek felnő, nem fogja-e azt gondolni, hogy a teljes némasága és igény nélkülisége, egy csodálnivaló és jó tulajdonság?

 

Egyikünk sem nőt fel tökéletes szülői gondoskodásban, igazából lehetetlen is azt várni, hogy ez történjen. Sajnos, mindannyian a tapasztalataink termékei vagyunk, melyek valamilyen formában hatottak ránk. Ezeket a tapasztalatokat vizsgáljuk ebben a cikkben.

 

Valószínűleg lesznek olyan részei a cikknek, amelyek megfognak, és olyanok, amelyek egyáltalán nem érintenek meg. Azonban, ha ennek az anyagnak bármely részes kinyitja a teljesebb öntudatosság és önismeret kapuját, akkor a gyógyulás elkezdődhet a te, a gyermeked, a szülőd vagy a társad számára. A célom igazából ez.

 

Az anyag kivételesen sűrű tudást rejt. Nagyon lassan szabad csak elsajátítani, hogy segíteni tudjon abban, miért nem működtek a párkapcsolataid úgy, ahogy szeretted volna. A legjobb, ha nem több mint három bekezdést olvasol el naponta, és utána felteszed magadnak a kérdést, hogy mit tanít ez neked, magadról. Így tudsz tanulni belőle és használni a megszerzett ismereteket. Minden újraolvasáskor mélyebb megértésre jutsz, és még többet tudsz integrálni. Szóval, ne csak egyszer olvasd el.

 

Mikor saját bevallásod szerint is egy adakozó/segítő típus vagy, akkor nagyon valószínű, hogy olyan otthonban nőttél fel, ahol a fontos szükségleteket nem ismerték el, vagy nem megfelelően válaszoltak rájuk. Ezt a hiányt, úgy kompenzáltad, hogy gondviselővé/segítővé váltál. Az is lehet, hogy azt gondoltad a szüleid túlterheltek, ezért megpróbáltál láthatatlan gyermekké válni, hogy ne rakj rájuk további terheket, vagy ne tedd ki magad a fájdalmas visszautasításnak. Az is lehet, hogy olyan szülőd volt, aki a házastársa, a szomszédjai vagy a barátai igényeit mindig a sajátja (és a tied) elé helyezte. Így ez lett a példa számodra, ezt utánoztad. Azt tanultad, hogy a „jó” emberek így viselkednek. Kisgyerekként felfedezhetted, hogy mások szükségleteiről való gondoskodás, helyettesítő kielégülést nyújt, valamint a biztonság, az erő és fontosság érzetét nyújtja.

 

Ha felnőttként, mások veled szembeni érzelmi, fizikai vagy pénzügyi függőségét erősítteted, akkor az érzés, hogy szükség van rád, növelhette az önérzetedet. Ugyanakkor az elhagyástól való félelmedet csökkentette. Ami valójában a helytelen párkapcsolati döntéseid okozója.

 

Addig hajlítsd a fát, míg vessző

 

A csecsemő vagy korai gyermekkorban a Self-et ért sérüléseket gyakran magsérülésnek vagy magtraumának vagy nárcisztikus sérülésnek nevezzük a szövegben. Egyszerűen fogalmazva, ha valakinek magproblémái vannak, akkor a kocsi „kerékagya” törött vagy sérült valamilyen szempontból. Ha a lényed középpontja sérült, akkor az összes küllő, ami onnan ered, gyenge lesz, és hajlamos a törésre, bármilyen terhelés hatására. A magtrauma hatással van a létezésünk minden területére, formálja az önértékelésünket és befolyásolja, hogyan gondolkodunk magunkról. Hogyan törődünk magunkkal a személyes és szakmai kapcsolatainkban.

 

Ha megkérdezi a szüleit a magjában sérült gyermek, hogy szeretik-e, hiába kapja válaszul, hogy persze, hogy szeretünk, igazából nem érzi ezt, hiszen pont arról kér megerősítést, amit éreznie kellene. Az ilyen gyermekek általában úgy mennek végig az életükön, hogy a többiektől folyamatos megerősítésre vágynak. Függnek másoktól, mivel mindig is híján voltak a szülői szeretetnek és dicséretnek, amelyből megtanulhatták volna az önértékelést.

 

A magtrauma a hiányos vagy helytelen szülői gondoskodás eredménye, amely a csecsemőkorban kezdődött, és a sérülés elkerülhetetlenül kapcsolati problémákat okoz felnőttkorban. Sajnos, bármennyi tudással is rendelkezünk a témával kapcsolatban, az nem elégséges a mag zavarainak gyógyításához. Alapos és ismételt „szülői” gondoskodásra van szükség, hogy a hibás eredeti mintát, amiben felnőttünk, és amiről azt gondoltuk, hogy normális, kicseréljük. Valójában ez egy kapcsolati probléma, amelynek a megoldásához egy korrekciós terápiás kapcsolatra van szükség. Nem tudod megoldani a sérülésedet anélkül, hogy specializált vezetést kapnál és esélyt arra, hogy megfelelő önértékelési eszközöket szerezz/építs fel magadban.

 

A klón összeesküvés

 

A társadalomban megnyilvánuló pszichopatológia elsődleges oka a szülői nárcizmus. A nárcisztikus szülő azt szeretné, ha a gyereke pontosan olyan lenne, mint ő. Ha a gyermeknek más értékei és személyiségjegyei vannak, mint a szülőnek, akkor kiábrándulással, helytelenítéssel/lenézéssel kezeli, kritizálja és bünteti. Bármely szülőnek nagy kihívás, hogy a hozzá nem hasonló gyermekhez kötődjön, de a nárcisztikus anya vagy apa bűnként kezeli a másságot. A „csodálatos” utódjuk úgy nő fel, hogy azt érzi, soha nem elég jó, vagy szerethető, csak azért mert saját magát adja.

 

A probléma generációról generációra száll. Ezért van az, hogy olyan sok tehetséges fiatalembert vesznek rá (sokszor akaratuk ellenére), hogy a szülők karrier választását másolják, vagy vegyék át a családi üzletet, még akkor is, ha nincs készségük az adott területen vagy vágyuk, hogy kövessék a szülő útját.

 

A tinédzserkori vagy fiatalkori depresszió tipikus oka, hogy nem érzik azt, hogy teljesíteni tudják a szülői elvárásokat, mert a vágyaik és álmaik nem egyeznek a szülőkével. Így a szülők vágyainak kielégítésének szükséglet a saját vágyaik elé kerül. A magsérülések pedig tartóssá válnak.

 

Sajnos, a szülő sokkal jobban tud kapcsolódni ahhoz a gyermekhez, aki a szülő jó tulajdonságait visszhangozza. Eközben a gyerek elutasítja vagy kritizálja azokat a kevésbé jutalmazott tulajdonságait, amelyeket a szülő nem ismert el.

 

A nárcisztikus szülő bizonytalan. Isten segítsen annak a felnőtt gyermeknek, aki túlszárnyalja a szülei eredményeit, mivel ez rosszindulatú versenyt indít el az irigy szülőnél a saját gyermekével szemben. A klónozási probléma okozza, hogy valaki átkozottnak érzi magát, ha teljesít, de akkor is, ha elbukik. Ez az alapja az önszabotáló viselkedésnek. Könnyebb elfogadni a szülői kiábrándulást és lenézést, mint elviselni a féltékenységét és utálatát, ha túlszárnyaljuk.

 

A túl jó gyermek fájdalmas belső konfliktusa

 

A gyermek, aki úgy nő fel, hogy azt hiszi, mindig tökéletesen kell viselkednie, hogy támogatást, dicséretet vagy gyengédséget kapjon, a szeretet egy torzult definíciójával rendelkezik. Az ilyen gyereknek a szeretet egy fájdalmas vágyakozást és epekedést jelent, valami után, ami nem teljesülhet be. Ezért a hasonló érzelmi élményt keresi a felnőtt kapcsolataiban is. Ezek tudnak olyan gyötrődést biztosítani, amit gyerekkorukban éltek át, és amit úgy értelmeztek, hogy az „igazi” szeretet.

 

Ez azt is jelenti, hogy az olyan partnerek, akik képesek lennének a kölcsönösségre, szóba sem jöhetnek. Unalmasak és nincs meg az az érzés, hogy összeillenének. Nem váltják ki a belső fájdalmat, ami gyerekkorban határozottan a szeretethez kapcsolódott.

 

A magsérült gyerekek vágyakozó felnőttekké válnak. Attól félhetnek, hogy ha megengedik maguknak, hogy olyan hevesen szeressenek valakit, ahogy szeretnék, akkor a személy sikítva menekülne az éjszakába és elhagyná őket.

 

A vágyuk hatalmasnak és sokszor fájdalmasnak érződik. Azt feltételezik, hogy a másik, a fogadó oldalon álló nem tudja majd kezelni. Ez kiváltja a túlzott vágyakozás szégyenét. A szégyen miatt, kikapcsolják (vagy kontrollálják) a vágyaikat, ami egy védekezési mechanizmus. Ezért inkább azt kezdik adni a többieknek, amit valójában maguk szeretnének kapni. Emellett, olyan partnereket választanak, akik érzelmileg elérhetetlenek, és akik reaktiválják és megerősítik a gyerekkori elvesztési/elhagyási traumájuk fájdalmát.

 

Minden magsérült felnőtt gyermek azzal a kínzó és elkerülhetetlen kérdéssel él együtt, hogy: „Elég jó vagyok, hogy szeressél?”

 

A személyiségzavaros egyének nagyon kéményen dolgoztak gyerekkoruk óta, hogy meggyőzzék magukat saját szerethetőségükről. Kimunkálták a tehetségüket, képességeiket és csábítási módszereiket, hogy kompenzálják az elégtelen szülői gondoskodásból eredő gyötrő belső érzést, miszerint hibásak.

 

A jogosultsági problémák összekapcsolódnak a gyenge önértékeléssel, valamint a képtelenségünkkel, hogy értékesnek és érdemesnek érezzük magunkat arra, hogy megkapjuk, amit akarunk és amire szükségünk van. Az egészséges önbizalom azt jelenti, hogy egyformán kényelmesnek érezzük az elfogadást és az adakozást. A kétségbeesett és elszánt harcunk, hogy elfogadást és jóváhagyást kapjunk másoktól (hogy jól érezzük magunkat) a központi eleme a kényszeres adakozási, megmentési, megjavítási cselekedeteinknek. A Self hiánya folyamatosan arra késztet, hogy megpróbáljuk mindenáron betömni a lelkünkön lévő lyukat, olyan partnerekkel, akik a saját magsérülésünket visszhangozzák.

 

A „Sebzett madár szindróma” egy bonyolult kapcsolati probléma. Magában foglalja a tudatalatti vágyunkat, hogy olyan embert válasszunk és olyannal éljünk, aki valamilyen formában sérült, és nem valószínű, hogy elhagy minket valakiért, aki jobb nálunk. A mély bizonytalanságunk vezérli, hogy elkerüljük az elhagyást. A probléma gyökere a korai gyermekkorba nyúlik vissza, és kapcsolódik a szülőhöz, aki vigasztalást és támogatást igényelt tőlünk.

 

A másokról való gondoskodás vágya egy projekció. Segít, hogy gyakorold az együttérzést mások felé, amelyet soha nem engedtél meg a magad irányában.

 

Lehet, hogy egy depressziós anya vagy apa mellett nőtél fel, és mindent megtettél, hogy könnyíts a szomorúságán és jókedvre derítsd. Ha végül a szülő megbetegedett és maghalt, vagy öngyilkosságot követett el, akkor lehet, hogy úgy nőttél fel, hogy felelősnek érezted magad, mert nem akadályoztad meg és így megszületett a Megváltó komplexusod.

 

A Gondviselők/Segítők könnyű prédát jelentenek a személyiségzavarosok számára. A képtelenségük, hogy észrevegyék és tiszteletben tartsák a saját érzéseiket, ösztöneiket és szükségleteiket, kifejezetten hajlamossá teszi őket a viszonzatlan/kölcsönősség nélküli kapcsolatokra. Ezt a folyamatot vizsgáljuk és magyarázzuk részleteiben a cikk további részeiben.

 

Az ősi tekervényes kert gyökerei

 

Minden gyermek, aki hiányos szülői törődést, figyelmet, bátorítást, közelséget, pozitív tükrözést stb. tapasztal, azt feltételezi, hogy ez az ő hibája, és szégyent él meg. („Nem vagyok elég jó vagy szerethető.”) Ez a gyermek abban a hitben nő fel, hogy ha egy kicsit jobban igyekezne, akkor megkapná ezeket a szülői juttatásokat. Ez egy darabig tökéletesen segítőkésszé és hasznossá teszi, de ezt nem jutalmazzák a szülők. Lehet, hogy a szülő megdicsér egy adott teljesítményt, de ez nem erősíti meg a gyermek belső szerethetőségét. Ráadásul inkább azt az elképzelését erősíti, hogy meg kell dolgoznia az igazi elfogadásért és szeretetért. Egyes gyerekek a megfeszített erőlködéstől kiégnek, és feladják a küzdelmet, hogy az életbevágó szükségleteiket kielégítsék. Azonban a felnőtt kapcsolataikba átviszik ezeket a viselkedési mintákat. A fájdalmas vágyuk, hogy egyszer valaki majd szerethetőnek fogja őket találni, arra készteti őket, hogy ezt hajszolják (minden remény ellenére is) a szerelmi viszonyaikban. Ha sikerül találniuk egy társat, aki kezdetben vissza tudja tükrözni az értéküket, az bizonyítja, hogy nem belőlük hiányzott a szeretetre méltóság, mint ahogy azt a szüleikkel szemben tapasztalták. Az a probléma ezzel a tudatalatti vággyal, hogy olyan szeretőket választanak, akiket ugyanabból a fából faragtak, mint akik felnevelték őket. A végeredmény pedig ugyanaz. Ez persze újra előállítja az eredeti szégyent, amely a szülői elhanyagolásból és bántalmazásból ered. A vágy, hogy elmeneküljenek ettől a borzasztó érzéstől, állandósítja a fékezhetetlen kényszert, hogy olyan társtól kapjanak szeretetet, aki nem képes szeretetre.

 

A problémát súlyosbítja, ha a durva bánásmód az egyik szülő részéről nem csak megengedett, de a másik által szentesítve is van, azzal a felkiáltással, hogy „ő igazából szeret téged”. A kisgyermeknek ez iszonyatosan zavarba ejtő, hiszen fájdalmat él át a Mama vagy a Papa kezében, és közben folyamatosan azt mondják neki, hogy ez a szeretet. A szeretetnek ez az elferdült definíciója megzavarja az érzékelésünket, és egy életre elfogadtatja velünk, hogy normális a gyötrődés a kapcsolatokban és hogy, a bántás a szeretet része. Bármelyik szülő, aki tisztára mosta a bántalmazást, elrontotta a gyermeke életét, mert mindig is hiányozni fog a tiszta érzékelése és nem fog bízni az ösztöneiben, hacsak alapos gyógyítási beavatkozásban nem részesül.

 

Amikor egy kliens azt mondja, hogy ideális gyermekkora volt, vagy a szüleinek tökéletes és hosszú házasságuk volt. Akkor tudom, hogy kihívásokkal teli munka van előttünk. Valójában, ha ez igaz lenne, akkor nem küzdenének azon, hogy egészséges kötődést tudjanak kialakítani. És biztosan nem lenne szükségük a segítségemre. A tagadás, az önhibáztatás csapdájában tart bennünket, ahelyett hogy azt hibáztatnánk, aki valójában felelős. Mindeközben továbbra is az elégtelen kapcsolati mintáktól függünk.

 

Lehet, hogy meggyőzted magad, hogy a szüleid a legjobbat tették és akarták neked, amire csak képesek voltak, de ha ez így van, miért kell ezt a sok időt, pénzt és erőfeszítést a terápiára és önsegítő megoldásokra fordítanod, csak hogy jól érezd magad.

 

A gyereknek arra van szüksége, hogy a szülő értékelje. Arra van szüksége, hogy lássa az örömöt a szülő arcán, mikor bejön a szobába, és érezze, hogy tényleg számít és csodálják. Ezt nagyon kevesen tapasztalták közülünk. Igazából, amit következetesen tapasztaltunk, az az érdektelenség és bosszúság megnyilvánulásai voltak, és ez formálta a magunkkal szembeni érzéseinket.

 

Valójában egy torzképet láttál magadról a szüleiden keresztül, amelyről elhitted, hogy pontos. (Ugyan hogy tévedhetne Anyu vagy Apu?)

 

Ha sorozatosan csalódottságot, zavart és szorongást érzünk gyerekkorunkban, akkor hogy túléljük őket, normalizálnunk kell az élményeket. A nehéz érzéseket sokszor elrejtjük, vagy úgy teszünk, mintha nem számítanának. Így együtt tudunk élni a rengeteg felfordulással és az emberekkel (a szüleinkkel) akik okozzák őket. A gond az, hogy ezek a túlélési stratégiák, változatlanok maradnak felnőttkorunkig, és súlyos gondokat okoznak, mint például szorongási problémák, függőségek, kénszeres viselkedés, kötődési félelmek, nem megfelelő párválasztás, stb.

 

Ha az érzéseket elnyomják gyermekkorban, akkor az érzelmi fejlődésünk megreked. Így nem tudunk mást tenni, mint olyanokhoz vonzódni, akik a legkorábbi élményeinket visszhangozzák, és megfelelnek a saját érzelmi fejlettségünknek. Természetes módon, olyanokhoz vonzódunk, akik hasonlóan fejletlenek és sérültek, mint mi. Ez viszont biztosítja a kudarcot a szerelmi éltünkben.

 

Mivel az ilyen kapcsolatok ismerősek és normálisak számunkra, így van bennük egy mérgező kényszerítő erő, hogy fenntartsuk őket. Ezt a tényezőt a cikk végén részletesen tárgyaljuk. A többi vonatkozás abban segít, hogy megértsd miért kerültél ilyen helyzetbe.

 

Ha olyan kliensekkel dolgozom, akik borzasztó kegyetlenségeket éltek meg a szüleik keze között, mindig megdöbbenek, ha mégis van Istenhitük, vagy maradt bennük valamennyi spirituális fogékonyság. A szülő maga az Isten a kisgyerek szemében. Olyan személy, akiben feltétel nélkül és automatikusan megbízik, hogy megvédi és törődni fog vele. A történetek, amiket ezektől az emberektől hallok szívet tépők, és lenyűgöz, hogy egyáltalán képesek bizalommal közeledni felém.

 

Néhány kliensem úgy döntött, hogy megosztja az anyagot a szüleivel. Ha szülő vagy, akinek a felnőtt gyermeke adta ezt a cikket, vagy esetleg véletlenül találtad, akkor valószínű, hogy a gyerekednek szüksége van a bocsánatkérésedre, a gyerekkori sérüléseik miatt, amelyeket megpróbálnak leküzdeni. Ha szeretnél egy szorosabb köteléket kialakítani vele, akkor bármilyen helyesbítésnek/javításnak szívből jövőnek kell lennie. Nem társulhat hozzá semmilyen magyarázkodás és mentegetőzés. A magyarázat, miszerint nem volt lehetőséged jobban, vagy máshogyan csinálni, nem segít nekik a fájdalom csökkentésében, amelyet még mindig cipelnek. Röviden, ez nem szólhat rólad és a te küzdelmeidről. Az lehet, hogy megértenek, és együtt éreznek veled a szorult helyzeted miatt, de ők még mindig birkóznak a be nem gyógyult sebeikkel és bizalmatlanságukkal. A gyógyulás csak akkor történhet meg, ha az, akit megbántottál (akár öntudatlanul is) érzi az őszinte bűnbánatodat. Bár ez a folyamat nem könnyű, de hosszú távon segíthet megjavítani minden kapcsolatot, ahol a bizalom megsérült.

 

Számítok rád, tehát szeretlek!

A gondviselő/segítő számára egyet jelent a szeretve lenni azzal, hogy valakinek szüksége van rá.

 

A gondoskodó/segítő természeted hajlamos a kodependens kapcsolati dinamikára, olyan barátokkal vagy szeretőkkel, akik vagy sérültek, vagy krízisben vannak, vagy érzelmileg/szexuálisan éretlenek, szerfüggők vagy éppen leszokóban/rehabilitáción vannak. Tudat alatt olyan társakat választottál, akiknek az önbecsülése alacsony, vagy akiket valamilyen módon meg kell menteni vagy különösen sok törődésre és támogatásra van szükségük. Gyakran az unalom vagy az üresség érzete arra sarkal, hogy felhívd azokat a barátaidat, akiknek támogató csevegésre, vagy érzelmi/pszichológiai borogatásra van igényük, persze ezek után jobban érzed magad.

 

Előfordul, hogy romantikus kapcsolatot hozol létre valakivel, aki kezdetben reménytelinek tűnik. Később azonban, mikor véget ér a kapcsolat, dühösen és csalódottan rádöbbensz, hogy te viselted mindkettőtök pénzügyi és/vagy érzelmi terheit. A tudatalatti téma, ami a kapcsolati működés hátterében áll a következő: ha szükséged van rám, akkor soha nem fogsz elhagyni.

 

Abban a ritka esetben, ha a választott társ megfelelő önértékeléssel és öngondoskodással rendelkezik, a Gondviselő/Segítő mégis próbál valamiféle függő viszonyt kialakítani. Ez megmutatkozhat olyan próbálkozásokban, mint a társ önbizalmának finom rombolása/aláaknázása, amely lehet a kinézetével, öltözködésével, étkezési szokásaival, munkaalkalmasságával, szexuális teljesítményével stb. kapcsolatos piszkálódás. Igazából, ha lehetőség van a nélkülözhetetlenség látszatának az illúziójára, már az is csökkenti az elhagyási félelmeket. A viselkedést az a tudatalatti meggyőződés vezérli, hogy akinek kevesebbre van szüksége, az diktál és irányít.

 

A partnereid önkéntelenül is aláaknázzák magukat akár a munkájuk elvesztése, betegség, baleset, stb. által, hogy megfeleljenek a dinamikának, amire szükséged van, hogy a kapcsolatot fenntartsd velük. Ennek az a hozadéka, hogy a hallgatólagos egyezség, amelyet a kapcsolat elején kötöttetek változatlan marad, és egyikőtöknek sem kell kimozdulnia a megszokott szerepeiből vagy a komfortzónájából.

 

Ha a társadat magadnál kisebbnek vagy kevesebbnek érzékeled, akkor érzed magadat biztonságban, mivel te irányítod a kapcsolati folyamatokat és manipulálhatod az érzelmi klímát, úgy hogy az számodra kényelmes legyen. Igazság szerint az érzés, hogy szükség van rád, emeli az énképedet és megerősíti a biztonság és a jóllét érzetedet. Azonban, ha a társ erőre kap, és egyenlő szintre emelkedik, akkor a Gondviselői/Segítői bátorságod hirtelen szertefoszlik. Ilyenkor borul fel az érzelmi egyensúlyod és az elhagyási félelmek a felszínre törnek, bekapcsolva a szabotáló vagy kapaszkodó viselkedéseket. Általában a választási stratégia bebiztosít ez ellen, mivel elfordulsz azoktól a barátoktól vagy partnerektől, akik egy kiegyensúlyozottabb pályán képesek találkozni veled. Az egészséges választáshoz autentikus önbizalomra van szükség, amit nem volt lehetőséged kifejleszteni. Természetesen mindenki előtt titkolod ezt, és a leplezett szégyen (a gyermekkor maradványa), eltaszít a teljesen integrált, elérhető emberektől, akik esetleg észrevehetnék a törékenységedet és/vagy hiányosságaidat.

 

Mi a gyökere az egész problémakörnek? Egy Gondviselő/Segítő számára alapvetően elképzelhetetlen teljes egészében szeretve lenni, mivel a „negatív” (kevésbé vonzó) tulajdonságaikat és érzéseiket csecsemőkoruktól kezdve elnyomták, hogy több gyengédséget és törődést kapjanak, és kezelni tudják az elhagyási félelmüket. Az átélt érzelmi zsarolás miatt, a gyermek lényegében arra lett kényszerítve, hogy az anya szükségleteire reagáljon. Az anyának nem tetsző vagy kényelmetlen személyiségjegyeit pedig elnyomta. Akkor is, ha az anya a férje nyugalmát védte, a gyermek arra lett kondicionálva, hogy bizonyos tulajdonságai és érzései elfogadhatatlanok és rosszak. Ahogy növekszik, magáévá teszi a saját magához való hozzáállást. A negatív tulajdonságok legapróbb megjelenése is arra készteti, hogy azt gondolja, nem szerethető és rossz. Végül virtuálisan amputálja a személyiségéből őket és „Jótevővé” (People Pleaser) válik, aminek súlyos egészségügyi következményei lehetnek.

 

A rák, a gyomor/bélrendszeri problémák, a reuma, a migrénes fejfájás, a szorongás/pánik betegség csak pár azon tünetek közül, amelyeket a sokáig elfojtott harag és visszafojtott düh okoznak. A harag nem rossz. A gond ott van, hogy a személy a haragot durván elítéli magában, és kiűzi a személyiségéből. Egy teljes helyett, az érzelmi deficit, részleges személyiséget szül.

 

A részleges személyiségek olyan dimenziókhoz, tulajdonságokhoz vonzódnak másokban, amelyek belőlük hiányoznak. (Képzelj el egy kirakós játékot, amely a hiányzó részeit egy másik játékban keresi, mely nagyobb nála, mind alakzatokban, mind színekben.) Ez a kulcsa annak, miért kapcsolódnak olyan szeretőkhöz, akik labilisak, kegyetlenek, gonoszak, vagy törékeny személyiségűek. A teljességre való törekvésük készteti őket arra, hogy azt másokban keressék, ahelyett, hogy egy önálló, teljes és megvalósított Self-et fejlesztenének ki.

 

Ami az egyik embernek a plafon az a másiknak a padló

 

A Gondviselő/Segítő személyiségek gyerekkorukban megtanulták csillapítani a lelki fájdalmaikat, azáltal hogy észrevették azokat, akik rosszabb helyzetben voltak, mint ők. Ha megfigyelhették más, az övékénél nagyobb gyötrelmét, az meggyőzte őket arról, hogy a sajátjuk végül is, nem olyan szörnyű. Így sokkal elviselhetőbb is volt a helyzetük. Mindnyájan közhelyeket hallunk gyerekkorunkban: „Egészen addig sírtam, hogy nem volt cipőm, míg láttam egy embert, akinek nem volt lába.” Nem tudtál részvétet és együttérzést érezni magaddal szemben, mert mindig akadt valaki, akinek rosszabb volt, mint neked. Különben is, otthon az önsajnálat nem volt megengedett.

 

Ha a szüleink elítélték vagy érvénytelenítették a fájdalmunkat, akkor megtanultuk pontosan ugyanígy kezelni magunkat, mikor kényelmetlen érzések jelennek meg. Alapvető szégyent él át a gyermek, mikor a gyötrelmét vagy az üresség érzését bagatellizálják a szülők, akik elvesztették a kapcsolatukat a saját érzéseikkel és szükségleteikkel. Az ilyen szülő, a gyermek érzéseit rossznak és hibásnak tartja, és arra inti, hogy lépjen ki belőlük. Mindeközben arra figyelmezteti, hogy a többiek mennyivel szerencsétlenebbek, mint ő, és hálásnak kell lennie azért, amije van. A gyerek úgy nő fel, hogy érvényteleníti a saját vágyait és szükségleteit, mivel szégyent vált ki belőle, ha bármit is szeretne az alapvető túléléshez szükséges dolgokon kívül.

 

A gyermeknek nincs lehetősége, hogy empatikus választ kapjon a fájdalmára. Nem tud úgy felnőni, hogy tisztelje a saját érzéseit, és megtanulja magát megnyugtatni. Egy üres, robotszerű felnőtt lénnyé válik, mivel erre tanították. Az igazi érző Selfje (énje) szertefoszlott/meghalt.

 

Ha gyermekkorban a különböző érzéseket lehasítottuk, akkor az érzékszerveken túli érzékelés (ösztön és intuíció) nem tud megfelelően működni. Ez különböző szakmai és személyes kockázatokat jelent, mert ahelyett, hogy ezekre a belső tulajdonságokra tudnánk támaszkodni (mint beépítet túlélési útmutatóra), a döntéseinket arra alapozzuk, amit helyesnek gondolunk, ahelyett hogy éreznénk mi az, ami a javunkat szolgálja. Ezek alapján a fontos döntéseknél csak találgatunk.

 

Az ösztöneid soha nem hazudnak. Ha nehezen bízol másokban, az azért van, mert eltávolodtál az érzéseidtől. Nem bízol az érzékszerveidben, hogy segítsenek meghatározni kiben, bízhatsz és kiben nem.

 

Védekezés, tagadás és a valódi Self halála

 

Hogy kompenzálni tudja a belső sérülékenységet a hamis Self óriási. Védekező mechanizmusokból és a valós érzések tagadásából, elfojtásából épül fel. Így a valódi Self védve van. Ez a nagyszerű, legyőzhetetlen tulajdonság, amelyet a korai életünk során építünk fel, segít leküzdeni a gyermekkori fájdalmas érzelmi hiányosságokat. Felnőtt korunkban azonban súlyos árat fizetünk a fenntartásáért. Félünk a maszkunkat leengedni, mert esetleg értéktelennek/mellékesnek látnak bennünket, és elutasítanak. Megtanultuk, hogy a túlélésünk záloga az erő és hogy nélkülözhetetlenek legyünk, és ebben nincs helye semmilyen gyengeségnek. Az igazi szeretet azonban azt jelenti, hogy vannak szükségleteink, és megengedjük magunknak a sérülékenységet egy igazi bizalmon alapuló intim kapcsolatban.

 

A gyerekkori megküzdési stratégiák megfertőzik a felnőttkori érzékelésünket. Sajnálatot ébresztenek bennünk a többiek iránt, még akkor is, ha hatalmas sérüléseket okoztak nekünk. Az együttérzés, amit a másikkal szemben érzünk sok esetben a saját elnyomott törékenységünkből fakad, amelyet rájuk vetítünk. Ez a reflex automatikus, ha egy borderlinehoz kötődsz. Ahelyett, hogy a saját kínodat éreznéd és nyalogatnád a sebeidet, inkább kitalálod, hogyan tudnál „megbocsátani” (mivel folyamatosan ezen gyötrődsz, ezért nem tudsz felejteni sem). Tekintettel vagy rájuk és kifogásokat keresel nekik, de magadnak sosem. A valódi fájdalom megfoghatatlan marad, a Self túlélési és védekezési mechanizmusai változatlanok.

 

Vak vezet világtalant 

 

A fel nem dolgozott magtrauma arroganciát szül. Olyanoknak adunk, akik vágyakoznak a figyelmünkre, de nem akarnak meggyógyulni. Lehet, hogy megértő hallgatója és támogatója voltál hónapokon és éveken keresztül a barátodnak, de soha semmi sem változott az életében. Mégis még mindig késztetést érzel a segítésre, mert élettelibbnek érzed magad tőle.

 

A megmentési kényszer általában erőteljesebb azon barátok esetén, akiknek borderline személyiségzavaros jellemzőik vannak. Panaszkodnak a házastársukkal vagy partnerükkel kapcsolatos problémáik miatt, mégsem keresnek terápiás segítséget. Miért tennék? Te vagy a támogatójuk, aki szereti, ha szükség van rá, és boldogtalannak és szerencsétlennek kezeli őket, és megpróbál javítani a helyzetükön.

 

Egyes barátok bekapcsolódnak a belső gyógyulási erőfeszítéseidbe. A közvetített terápia soha nem segít senkinek. Nem vagy felkészülve, hogy segíts nekik, még akkor sem, ha úgy érzed, jól haladsz a saját sérüléseid feldolgozásával. Mellékesen ez olyan, mint amikor vak vezet világtalant. És ahelyett, hogy elviselnéd a saját fájdalmas érzéseidet, próbálsz segíteni nekik. Ez csak megerősíti a függőségedet, és feltartóztatja az érzelmi növekedést és gyógyulást.

 

A gondoskodó/segítő típusok nagyszerűek a helyrehozásban, megmentésben, tanításban és oktatásban, de az autentikus intimitás/közelség fenntarthatatlan és kerülendő számukra, tekintve ez elhagyástól való félelmüket. A gondoskodók gyakran borderline személyiségekhez vonzódnak, akik illeszkednek a saját érzelmi hiányosságaikhoz és kötődési félelmeikhez.

 

Az igazán erős egyéniségek magukhoz hasonlóakhoz vonzódnak. Nem vadásznak a gyengékre és a szükséget szenvedőkre és nincs szükségük arra, hogy szükség legyen rájuk.

 

Az összemosottság jelentése: „Hol kezdődöm én és hol érsz véget te?”

 

A gondviselők nem engedik meg másoknak, hogy fájdalmas érzéseik legyenek, mert ők maguk nem tisztelik és viselik a saját fájdalmukat. Ha egy barátjuk szomorú a gondoskodó/segítő személyiségek ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy enyhítsék és csillapítsák a másik érzéseit, mert ezeket saját maguknak megengedni, mindig is nagyon fájdalmas volt. Mikor megtanulod elviselni a saját kényelmetlen érzéseidet, akkor elkezded megengedni másoknak is, hogy érezzék a sajátjukat.

 

A Gondviselő/Gondoskodó/Segítő egy idealizált elképzelést alakított ki magában, hogyan érzékeljék őt, hogy szerethető legyen. Így minden adakozási gesztusa szó szerint a saját önképét jutalmazza. Lehet, hogy az érzelmi jutalom valamilyen szinten kielégítő, de a kényszer, hogy másokról gondoskodjon, folyamatosan felülírja a saját szükségleteit és alulfejlett érzelmeit. Állandósítja, hogy „addig adjon, míg már fáj”, mert, ha nem így tesz, akkor megjelenik a szégyen érzése.

 

Ha nem jutottál el odáig, hogy elfogadd a világos és sötét oldalaidat és érzelmeidet, hogyan tudnád szeretni és tisztelni saját magadat? Ezért van szükséged arra, hogy megvásárold valakinek a szeretetét ajándékokkal, gesztusokkal és olyan viselkedéssel, ami folyamatosan a másik vágyait és szükségleteit helyezi a tieid elé. Ezek a cselekvések mindig automatikusak/reflexszerűek, mert a te szükségleteid soha nem számítottak, és nem tanultad meg elkülöníteni őket másokétól.

 

A Gondviselő/Segítő annyira éhesen keresi az elismerést, hogy boldogan túlórázik, vállal plusz feladatokat, amelyek nem részei a munkakörének, soha nem megy szabadságra és soha nem kér fizetésemelést, stb. Titkon szeretné, ha a teljesítményét észrevennék és jutalmaznák, de a félelme megakadályozza, hogy bármilyen kompenzációt is kérjen értük. Szó szerint arra vágyik, hogy a munkaadója megérezze a szükségleteit/vágyait és megadja azt, amiről sosem beszélt vagy kért, mivel mélyen magában úgy érzi, nem érdemli meg ezeket. Ez a jogosultsági probléma általában csecsemőkorban kezdődik, az anyával történő kielégítő kötődés hiányában. Azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek kiépíteni a bizalmat abban a tekintetben, hogy az alapvető szükségleteink kielégíthetőek.

 

A kielégítetlen szükségletek fájdalmas, zavaró érzetekkel járnak. Természetes, ha egy gyerek inkább úgy dönt, hogy nem lesznek vágyai, minthogy állandó gyötrődésben éljen, hogy a vágyait nem elégítik és is nem tisztelik. Ebből a nehézségből egyfajta érzelmi autizmus születik, amely megerősíti a vágytalan kodependens Self-et.

 

Ha úgy nőttünk fel, hogy hibáztattuk magunkat a szükségleteinkért (a kodependencia egyik fő oka), akkor könnyű úgy éreznünk, hogy a mi hibánk, ha rosszul érezzük magunkat egy kapcsolatban, ha a szükségleteinkre nem válaszolnak. Ez azt a reflexet mozgatja bennünk, hogy eltemessük az igényeinket, és kifogásokat/mentségeket keressünk a másiknak. Arra sarkal, hogy tovább küzdjünk, minden nehézség és jobb kilátás/esély ellenére. A késztetés az ősi szégyenből ered, amelyet a szüleink eltorzult megerősítése alkotott, hogy hibásak vagyunk és szerethetetlenek. A tudatalattink azt feltételezi, hogy ha igazán szerethetőek lennénk, akkor sokkal több gyengédséget és figyelmet kapnánk, és akkor végre boldogak és elégedettek lehetnénk. De a tudatalatti soha nem veszi figyelembe, hogy a másik nem képes szeretni, sem magát, sem bárki mást!

 

Minden Gondviselő/Segítő kötődésének felszíne alatt titkon az motoszkál, hogy vajon mikor jön el az én időm? Hibásan azt feltételezik, minél többet adnak, annál többet fognak egyszer visszakapni. De ez soha nem történhet meg, mert olyan típust választanak ki maguknak szeretni, aki erre nem képes. A kölcsönös kapcsolatok szó szerint kényelmetlenek és kerülendők.

 

Egyszer randevúztam egy férfival, aki a végletekig kodependens volt. Biztos vagyok benne, hogy a kapcsolatunk hamar kudarcba fulladt volna, ha nem kellett volna kiköltöznöm az otthonomból két héttel az összejövetelünk után. Kicsit depressziós voltam a kiköltözés miatt. De ott volt, a mindenre kész János, aki mindent megtett, hogy bevonjon az életébe a saját szándékom ellenére (többször hangsúlyoztam, hogy ez nem a megfelelő időszak számomra, hogy bevonódjak egy kapcsolatba). Nagyon segítőkész volt ezekben a hónapokban, de rögtön, ahogy találtam egy új lakhelyet és beköltöztem szexuális távolságtartással/elhidegüléssel kezdte el kiélni az elhagyási félelmét. Mivel egy idő után sokkal jobban éreztem magam, és sokkal jobban kívántam, mint bármikor előtte, ezért visszautasított, mert azt feltételezte, hogy én is hasonlóan vissza fogom utasítani, mert visszanyertem az egyensúlyomat és rá már nem lesz szükségem. Szegény kisbaba.

 

Félelem az Isteni tényezőtől

 

A zsidó-keresztény elvek téves elképzeléseket szültek arról, hogy ki számít „jó embernek”. Lehet, hogy az életünk során már korán arra programoztak bennünket, hogy a másokért végzett önzetlen cselekedetek boldogságot hoznak. De ha ez így lenne, miért van annyi öngyilkosságig depressziós, örömtelen, terméketlen kapcsolatba élő, aki ezeket az elveket vallja? Tényleg oda kell tartanunk a másik orcánkat, függetlenül attól, mennyire rosszul bánik velünk a másik? Tényleg ez a spiritualitás vagy csak egyszerű mártíromság és mazochizmus? Ha Isten tényleg azt akarta volna, hogy ne legyenek negatív érzelmeid, akkor nem teremtett volna inkább olyannak, hogy ne is érezed ezeket?

 

Míg a buddhizmus azt hangoztatja, hogy a kántálás megad mindent, amire szükségünk van, mindeközben elítéli azokat az érzelmeket és cselekedeteket, amelyek nincsenek összhangban a másik „szolgálatával”. Ebben az esetben is az érzelmek és vágyak jelentéktelenné válnak, mert ki kell őket égetni/elpárologtatni, ami által nem jut energia a termékenyebb elfoglaltságokra. Ezt a marhaságot még tetézi a karmikus megtorlástól való félelem abban az esetben, ha megtorló vagy bosszúéhes gondolataink vannak valaki felé, aki szándékosan tett nekünk rosszat. Azt sugallja, hogy biztosan tettünk valami rosszat az előző életünkben, hogy kiérdemeljük a szülők, testvérek vagy barátok rossz bánásmódját. Krisztusom, nem csoda hogy Buddha kövér volt! Ha az alapvető hiedelmünk az, hogy nem érdemlünk bőséget és szeretetet a kántálás nem fog működni, mert a gyerekkori szégyen és bűntudat megakadályozza, hogy megkapjuk. Ez nem karma, hanem alapvető metafizikai törvény.

 

Az Anonim Alkoholisták és más 12 lépéses programok igazából megerősítik és állandósítják a függőségeket, mivel arra ösztönzik a résztvevőket, hogy „engedjék el a dühüket”. Jellemző, hogy az egyik típusú függőséget egy másik váltja fel. A 12 lépés nem tanít meg arra, hogy minden érzésedet elfogadd, és ezekkel együtt élj, hanem csak párat részesít előnyben. A személyiség sötétebb vonatkozásait lehasítják, hogy működjön a program. Jó dolog jó útra térni és megjavulni, de amikor bocsánatot kell kérni a szülőktől, vagy a társtól, aki igazából elhanyagolt vagy bántalmazott, akkor nem olyan dolgokért esedezünk bocsánatért, amelyet nem is mi követtünk el? Hogy tud ez nekünk segíteni? Nem a szégyent növeli inkább, ahogy továbbra is rosszul érezzük magunkat a kapcsolatainkban?

 

Nézetem szerint a leginkább káros eleme a 12 lépéses programoknak, hogy elhitetik veled azt a hamis elképzelést, hogy tehetetlen vagy a függőségeddel szemben. Ha elhinnéd, hogy a teljes gyógyulás lehetséges akkor, hogy tudnának rávenni évtizedről évtizedre, hogy visszatérj hozzájuk. A tehetetlenséget gyerekkorodban fogadtad el és alkalmazkodtál hozzá, mert ha nem tettél volna így, súlyos árat kellett volna fizetned érte. Az elnyomó, kegyetlen szülők menthetetlen és reménytelen érzéseket keltenek a gyerekben. Ezzel túl sok gyermek öngyilkosságát okozzák, amit a felnőtt „gondviselők” balesetnek titulálnak. Semmi baj nincs azzal, ha elhiszed az Anonim Alkoholistáknak, hogy életben tudnak tartani. A kérdés azonban az, hogy számodra az élet a túlélést vagy a kibontakozást jelenti. Azért költöztél el otthonról, hogy független és a saját életed ura legyél. Sikerült elérned ezt a célt, vagy még mindig függsz egy rendszertől, ami folyamatosan azt sulykolja, hogy nem tudsz egyedül a saját lábadra állni. A reménytelenség keresi a társaságot? Vagy van ennek bármi más haszna?

 

Nem azt javaslom, hogy öntsük ki a gyereket a fürdővízzel együtt, de független racionális alapokon, meg kell kérdőjeleznünk a fenti ideológiák értékét. Miközben elismerjük és tiszteletben tartjuk a tényleges gyógyító értékeiket. Képesek horgonyt, támogató struktúrát és a család és a valahova tartozás érzését biztosítani, melyeket sokunk sajnos soha nem ismert.

 

A család érzete szintén káros hatásokat tud kiváltani. Valamilyen furcsa hűség érzetből kifolyólag sokszor maradunk egy sértő/bántalmazó kapcsolatban vagy munkahelyi környezetben. Nem ébredünk rá, hogy el kellene menekülnünk a mérgező, kínzó helyzetből. Mivel gyerekkorunkban nem volt részünk egészséges és elfogadható bánásmódban, ezért a fájdalom, amit el kell viselnünk egyszerűen normálisnak tűnik.

 

Szeretem kipróbálni a dolgokat. Ha egy viselkedés vidámságot és elégedettséget hoz, akkor érdemes fenntartani. Ha nem, akkor jobb, ha felteszed magadnak a kérdést, hogy van-e értelme ugyanazt csinálni újra meg újra, abban reménykedve, hogy egyszer más eredményre jutsz. A félelem tartja a társadalmat hibás rendszerekben. Ezeket a rendszereket, nem Isten, hanem olyan emberek tartják fent, akik irányítani akarnak téged. Isten azt akarja, amit te akarsz magadnak.

 

A Jótevők (People Pleasers), olyan szoros/szigorú szülői kontrollban nőttek fel, hogy képtelenek voltak, elfogadó/szerető módon kezelni saját magukat. Túlfejlett a kritikus belső szülő figurájuk (a freudi Super-ego). Folyamatosan ítélkeznek maguk felett, és nincs meg a belső békéjük, hacsak nem tudnak tökéletesen megfelelni a saját maguk elé állított ésszerűtlen feltételeknek. Ebből ered az önutálat azoknál a személyeknél, akik nárcisztikus és borderline körülmények áldozatául estek. A 2010-ben bemutatott Fekete hattyú jó példája a beteges tökéletességnek/perfekcionizmusnak.

 

A passzív-agresszív viselkedés nagyon gyakori ennél a személyiségtípusnál, mivel jelentős nehézségekkel küzdenek, az érzéseik és az igényeik/vágyaik azonosítása, meghatározása terén. A túlélés érdekében megtanulták kiirtani az érzelmeiket, ezért felismerni és egyenesen kifejezni őket, nem csak idegen számukra, de szembesíti őket a régóta rettegett sérülékenységükkel. Valamint veszélyezteti a védősáncul épített vágy/igény nélküli identitásukat. Akiknek nehézséget/kényelmetlenséget okoz átélni és kifejezni az igényeiket, és nem tudják észrevenni az érzéseiket, azoknál a harag és a neheztelés gyakran összeadódik/felgyűlik. Így a sorozatos apró, általában mások részéről nem tudatos, sértésekről kezdetben nem vesznek tudomást, és jelentéktelennek, „nem fontosnak” (mindegynek) tartják őket. A felgyülemlett harag könnyedén robbanó düh formájában törhet ki, de sokkal gyakoribb a passzív, burkolt kiélési forma. Ezek megjelenhetnek fizikai, szexuális vagy érzelmi elzárkózásban, szarkazmusban, cinizmusban, rosszindulatban, hűtlenségben, halogatásban, feledékenységben, az ígéretek be nem váltásában stb. A működés egy gyermekkorban tanult kölcsönhatás. A szülők képtelenek voltak egészségesebb és konstruktívabb játszmákba bevonni a gyermeket (felnőttet). Az ilyen szülői magatartás eredménye a mélyen megsebzett önbecsülés, a Selfbe és másokba vetett bizalom teljes hiánya. Abból tanuljuk meg szeretni magunkat és másikat, ahogy gyermekként bántak velünk.

 

Mutasd meg hol vagy most és megmondom honnan jöttél

 

A gyermekkori élmények mindig megjósolják a felnőtt kapcsolatok természetét. Rengeteg férfi, aki apa nélkül nőtt fel, vagy olyan otthonban, ahol az apa beteg volt, vagy bántalmazó, vagy csak érzelmileg/fizikailag elérhetetlen, erőteljes hajlamot fejlesztett ki magában a nők megmentésére és megjavítására. Ha az anya házastársával való kapcsolatából hiányoznak az érzelmi elemek, vagy egyszerűen nem szereti a férjét, akkor a gyerekei gyakran magukra vállalják a létrejövő űr betöltésének komplex (felnőtt) szerepét. Általában a legidősebb fiú gyereket választják ki erre a feladatra, de bármelyik gyermek, aki felelősséget érez az anya igényeinek kielégítésére, megmentési kényszert fog kifejleszteni. Ez a dinamika rendszerint a személy egész életét végigkíséri. De legalább addig tart, míg az anya életben van, esetleg azon is túl, ha vannak testvérek, akikért felelősséget érez a személy. Az összemosottság problémája súlyosan gátolja a Gondviselő/Segítő képességét, hogy független, érzelmileg örömteli és sikeres életvitelt alakítson ki anélkül, hogy erős bűntudat, lelkiismeret-furdalás, szégyen vagy rossz lelkiismeret gyötörné, mert „elégtelen” figyelmet/támogatást nyújt a szülőnek vagy a testvéreinek, függetlenül attól, hogy igazából mennyit is ad.

 

Mivel ezek a viselkedési minták és attitűdök a nagyon korai és meghatározó életszakaszban épültek be, vég nélkül meg is maradnak. Hacsak nem vesznek igénybe speciális terápiás segítséget, hogy a mintákat lerombolják, akkor rávetülnek a párkapcsolatokra. Ez jelentős érzelmi ambivalenciát okoz. Így az a férfi, akiről úgy tűnik, hogy elköteleződési fóbiája/félelme van, igazából az elnyelést/bekebelezést próbálja elkerülni, hiszen nem volt pozitív élménye és viszonyítása mintája arról, milyen is a valódi közelség (gyerekként a kötődés megkötözöttséget jelentett).

 

Az iker félelmei az elhagyás és az elnyelés (a Self elvesztése), összekapcsolódnak az alkalmatlanság és az értéktelenség nehéz érzéseivel, és ezek együtt felerősítik a pusztító, kompenzáló viselkedést. A kényszeres irányítási problémák és függőségek segítenek a Gondviselőknek/Segítőknek védekezni a fájdalmas ambivalencia ellen, amit a mély vágyakozás, de a vágytól való félelem jellemez. Ez még jobban aláássa a személyes erőfeszítéseiket és kötődési kísérleteiket.

 

Rutinszerűen borderline személyiségzavaros egyénekkel kerül párkapcsolatba, akik képtelenek a valódi intimitás fenntartására és a kapcsolódásra. Ilyen feltételek mellett, a biztonságos érzelmi közelség megtartása nem jelent gondot. A távkapcsolatok szintén megakadályozzák az autentikus érzelmi kötődést, és így enyhítik az elnyeletéstől való szorongást.

 

A Gondviselő/Gondoskodó/Segítő személyiségek gyakran alkotnak és tartanak fent rohanó, kifejezetten stresszes életvitelt, hogy elkerüljék a nehéz érzéseket (például az ürességet, depressziót). Ezek esetleg a felszínre kerülhetnének, ha eléggé lelassulnának ahhoz, hogy érezni tudjanak. Mások szükségleteire és sirámaira ugrásra készen reagálva, megpróbálják alátámasztani a törékeny énképüket, ami nagyon jól illeszkedik az Elkerülő szindrómába. A megmentő/javító elfoglaltságok segítenek a Gondviselőknek, hogy elkerüljék a saját személyes problémáikkal való szembenézést, és megakadályozzák az érzelmi fájdalmat vagy elégedetlenséget. Ez az ön-gyógyításnak egy érdekes formája, de a megkönnyebbülés csak átmeneti. Megerősíti a kényszerest függőséget, hogy a figyelmet kifelé tereljék, ahelyett hogy magukba néznének.

 

A Gondviselő valaha gyermek volt, aki szeretetet és odaadást/gyengédséget igényelt, amely tükrözi az belső értékét és értékességét. Mivel ezt sosem kapta meg rendesen, ezért leleményesen különböző módszereket talált ki arra, hogy kialakítsa a Self érzését (önérzetét), azáltal hogy elkezdett túlteljesíteni, nyilvánosan szerepelni, megmenteni vagy állandóan mások szükségleteire reagálni. Lényegében arra lett programozva, hogy értéktelennek, üresnek és láthatatlannak érezze magát, hacsak nem csinál aktívan valamit. Így az egyszerű létezés (tétlenség) aktusa bűntudatot és önutálatot ébreszt. Hogy elkerüljék ezeket az érzéseket, még a segítő szakmában dolgozók is késztetést éreznek arra, hogy gondviselővé váljanak a szerelmi viszonyaikban vagy olyanokkal barátkozzanak (fizikailag/érzelmileg sérült személyek), akiknek szükségük van a támogatásukra. Az egészséges/teljes emberek kiegyensúlyozott személyes kapcsolatokra tartanak igényt, és kerülik a kodependens viszonyokat.

 

Közeli kollegiális barátságban voltam éveken keresztül egy lánnyal, akinek a férje nagyon gyakran képzelt halálos betegséget kapott. Nagyjából havonta halálra volt rémülve, hogy az aktuális betegsége végzetes lehet. Mivel ez a minta a barátságunk 13 éve alatt folyamatosan létezett, nem tudtam nem töprengeni azon, hogy mi állhat a háttérben. Röviden mi lehet a tudatalatti hozadéka, hogy ilyen gyakran valamilyen végzetes betegséget diagnosztizál magánál a férj. Végül megkérdeztem, hogy milyen változások állnak be a mindennapi életükben, mikor a férj éppen halálos beteg. Persze a válasza előre jósolható volt. Sokkal több figyelmet és gyengéd törődést adott neki, mint egyébként. Feltételezem, hogy a férfinak, akit az anyja arra ösztönzött, hogy az utcákon játsszon és keveset törődött a biztonságával és a jóllétével, ez az extra figyelem a túl elfoglalt pszichoterapeuta feleségétől kifejezetten jólesett. Úgy tudom, még most is járják ezt a táncot, ami igazából csak érzelmi matematika.

 

Ugyanez a barátnőm csak akkor válaszolt a telefonhívásaimra, ha tudta, hogy szenvedek. Ha viszont egyszerűen csak barátian beszélgetni akartam vele, akkor egy-két hetet kellett várnom, hogy visszahívjon. Simán felajánlotta, hogy elkísér különböző nem életbevágó orvosi vizsgálatokra (amit lekezelőnek éreztem), de hetekre előre meg kellett terveznünk a baráti találkozókat. Úgy tűnt számomra, hogy a barátság fogalma idegen számára, mivel ilyenkor nem ő irányított. Mivel csak akkor kaptam figyelmet, mikor szükségem volt rá, sokszor éreztem magam kevesebbnek, mintha betegnek kezelne. Hogy beszéltem-e ezekről a gondjaimról vele? Rengetegszer, de soha semmi nem változott. Végül kiléptem a nem kielégítő kapcsolatból.

 

A teljesség kapujának megnyitása az üresség értékelésén keresztül

 

A gyermeknek fáj az egyedüllét. Nem érzi, hogy tartozna valahová vagy, hogy éppen számítana valakinek. Ezek a fájdalmas érzetek és érzékelések ürességnek vagy halott állapotnak tűnnek, és mély kétségbeesést váltanak ki. Ha a gyerek úgy érzi, hogy az ő hibája, hogy így érez, akkor megpróbál hasznosabbak, fontosabbak, a többiek irányába fordulónak lenni, hogy a rettegett halottság/dermedtség érzetet leküzdje. Az ilyen gyerek megfigyelővé válik, aki állandóan kívülről figyeli és értékeli saját magát, minden lépését, ahelyett, hogy magában élne. Észrevéve, bízva és tiszteletben tartva a saját érzékeléseit, érzéseit és érzeteit.

 

A gondoskodó/segítő személyiségtípusok elfoglalt/tevékeny/pörgős emberek, akik kényszeresen rohannak és elfoglalják magukat. Sokszor a betegségeik, fáradtságuk, sérüléseik és egyéb problémáik ellenére is. Ha az egész identitásod azon alapszik, hogy mennyire jól gondoskodsz a többiekről, hogy tudnál valaha is lelassulni és a saját személyes érzéseidre és igényeidre válaszolni? Az elfoglalt emberek jellemzően nem tudnak különbséget tenni az érzéseik és a gondolataik között. Hozzászoktak, hogy az életükön, a gondolkodás segítségével menjenek végig, az érzéseik használata helyett. Az ösztönöket és az intuíciót figyelmen kívül hagyják, csakúgy, mint más életbevágó testérzetüket, amely belső iránytűként vagy GPS-ként szolgálhatna. Ezeknek hiányában romantikusan a sötétben lövöldözünk, és hajlamosak leszünk a káros párkapcsolatokra csak azért, hogy elmeneküljünk a belső ürességtől, amely minden más fájdalomnál rosszabb.

 

A gondoskodók/segítők folyamatosan adakozási kényszerben szenvednek, hogy azt adják, amit ők sosem kaptak meg. Iszonyatos és elkerülhetetlen szükségét érzik, hogy mindenkiről úgy gondoskodjanak, amely teljesen idegen a gyermekkori tapasztalataiktól. Sosem tudnak igazán pihenni, mert félnek, hogy nem teljesítenek tökéletesen, és ezzel csalódást okoznak valakinek/bárkinek. Ezek a zavaró érzetek újra megerősítik a másoknak való megfelelési kényszerüket és fenntartják az irányító, kodependens viselkedési mintáikat. Az önzetlenség csak egy fennkölt szó a beteges kodependenciára.

 

Mikor a gondoskodók/segítők kialakítják a védekezési mechanizmusaikat, mint például a krízis- vagy káoszfüggőség, akkor igazából a belső feszültségeiktől menekülnek. Folyamatosan mások igényeire válaszolva kijátsszák a saját kellemetlen érzéseiket (düh, szomorúság, egyedüllét, halálérzet, stb.) és fenntartják a mély, fel nem dolgozott trauma tagadását. Általában elkerülik, hogy leereszkedjenek a személyes gyötrelmük mélyére egy terapeutával együttműködve, mert már maga a támogató, tápláló folyamatos kapcsolat (amely nélkül nem tudnak rendbe jönni) tudata veszélyezteti az „igénytelen” hamis Selfjüket. Így, még a kölcsönösséget nélkülöző barátságok és a munkahelyi vagy szociális kapcsolatok, a meglévő korlátaik miatt, tudat alatt elfogadottak és állandóan ismétlődőek. Szóval, akár terapeuta akár páciens vagy, fontos tudnod, hogy az érzés lehetőséget és képességet teremt a gyógyulásra.

 

Először magadat gyógyítsd!

 

A sebzett gyógyító

 

Akik nem foglalkoztak a problémakör alapját képező magsérüléseikkel más néven a nárcisztikus traumájukkal, különösen vonzódnak a pszichológiai vagy a gyógyászati/gyógyítási szakmákhoz (vagy a spiritualitáshoz, a ford. megjegyzése). A pszichoterapeuták, orvosok és nővérek szeretnek segíteni vagy javítani az embereken, mivel ez biztosíthatja az önértékelésük alapját, és lehetőséget ad arra, hogy úgy változtassanak meg valakit, ahogy az nem volt korábban lehetséges a szüleik esetén. A mindenhatóság éhségük a korai gyermekkorukban gyökerezik. Eredetileg abból az igényből született, hogy egy erős és néha óriási ego struktúrát hozzanak létre, ami kompenzálja az ősi hiányérzetüket, amit a gyengeségük és törékenységük táplál.

 

A belső vágyódás, ami ebből az érzelmileg alultáplált/elhanyagolt időszakból származik, tüzeli a különböző függőségeket és zavarokat: alkohol, drog, vásárlás, evés/zabálás, munkamánia, túledzés, egyéb teljesítménykényszerek, játékszenvedély, szexuális zavarok, stb. A kényszer, hogy valaki megváltoztassa, emelje vagy elnémítsa a hangulatát különböző szerek és kényszeres viselkedések által, igazából egy elkeseredett próbálkozás arra, hogy a magban lévő belső ürességet betöltse. Az üresség vagy üresség érzet az egyik legmeghatározóbb eleme minden függőséggel küzdő személy széttöredezett belső mozaikjának. Ez az üres tér mélységes rettegéssel telített.

 

Az önutálatnak köszönhetően a gondoskodó/segítő típusok túlzottan kemények magukkal szemben, ami a gyermekkorukban elszenvedett bántalmazásra vagy elhanyagolásra adott tanult válasz. Lehet, hogy már elhagyták az otthonukat, hogy elmeneküljenek a megszégyenítő kritika elől, de változatlanul ostorozzák magukat a hiányosságaikért és tökéletlenségeikért. Hogy ezt meg tudd változtatni, fontos, hogy segítséget kapj.

 

A nárcizmus ijesztően gyakori a segítő szakmában dolgozók között. Mivel vonakodnak elismerni vagy átérezni bármilyen személyes igényt, így még a pszichoterapeuták is elhanyagolhatják a magjukból eredő zavaraikkal való szembenézést. Ebben az esetben alkalmatlanok arra, hogy a pácienseik fájó érzéseit, szenvedéseit vagy önromboló mintáit felismerjék, és kellő empátiával reagáljanak rájuk. Lehetséges eredményesen átvezetni valakit egy csatornán, ha te magad sem tudsz vagy akarsz átkelni rajta? Egyes klinikusok abban érdekeltek, hogy a szükségesnél sokkal tovább kezeljék a pácienseiket vagy klienseiket, mert ez erősíti a Self érzetüket és kielégíti az olthatatlan igényüket arra, hogy szükség legyen rájuk. Szomorú, de néha a klientúra pótcsalád szerepet tölt be. Olyan funkciót, amelyre a terapeuta mindig is vágyott, de hiányzott a saját családjával való kapcsolatból, ebben az esetben a kezelésed örökké tarthat.

 

Egyes professzionális gondoskodó típusok valószínűleg a korai fejlődésük során az Anyáról való leválással küzdöttek. Mivel nem sikerült megtenniük ezt a lépést, mikor koruk szerint meg kellett volna tenniük, sokan örökké kötelesnek érzik magukat a szüleik igényeiről való gondoskodásért. Ezért a klienseik küszködnek azon, hogy befejezzék a terápiájukat, mert ez kiváltja a terapeuta elhagyatási félelmét. Hiszen neki magának is meg nem oldott gondjai vannak a saját gyermekkori szeparációs kísérletei miatt. A csúnya igazság az, hogy a felépülésed veszélyben van és lehet, soha nem fogod tudni otthagyni őt.

 

A legtöbb pszichoterapeuta/segítő ellenáll a kezelésnek. Sokuk, soha egyetlen órát sem töltött más díványán. A szakmai eredményeikre alapozzák azt a hitüket, hogy mindent megoldottak az életükben, habár ez nagyon ritkán igaz. Jelentős borderline patológiát, kodependens jegyeket és egyéb fennálló függőségeket figyeltem meg a pszichoterápiás közösségben. Úgy érzem, hogy nagyzásuk csupán a meg nem oldott magzavaraik mellékterméke.

 

Mikor tinédzser voltam az apám egyszer azt mondta: „előbb tegyél, rendet a saját házad táján mielőtt másén kezdenél dolgozni”. Ez az apró bölcsesség segített talpon maradnom a gyógyulás és növekedés terén. Lehet számodra is hasznos emlékeztető lehet. Az igazság az, hogy nem vehetünk fel utasokat a hajónkba addig, míg a lékeket be nem tömtük. Sokan csendes elkeseredettségben tengetik életüket, mert lassan süllyednek a gyermekkori, meg nem oldott problémák óceánján, és öntudatlanul olyan társakat választanak, akik a meg nem gyógyult sérülésekről tépik le folyamatosan a varrt.

 

Minden kliensem magtrauma túlélő. A legtöbben amennyire csak tudtak, földrajzilag eltávolodtak a gyermekkori otthonuktól, hogy valamilyen mértékű érzelmi autonómiát építsenek ki magukban. Idővel az összemosottság (a szülők és a Self érzéseinek megkülönböztetésének képtelensége) problémája megoldódik. Ebben a helyzetben a kapcsolataik kiegyensúlyozottabbak, termékenyebbek, és kielégítőbbek kezdenek lenni. Az összemosódási mintázatból az anyafigura emelkedik ki a leginkább, mivel ő az első kötődési tárgy valamint az anya/gyermek kötelék a legkényesebb és legalapvetőbb.

 

Szeretet, bizalom és más hasonló anomáliák

 

A fejlődő magzat hallja és megtanulja az anyja hangját és beszédstílusát, átéli az érzelmi állapotait és intim köteléket fejleszt ki vele már a méhben. Ennek persze, messze menő következményei és hatásai vannak azoknál a csecsemőknél, akiket születéskor örökbe adnak/elhagynak. Ilyenkor az elhagyás érzése bevésődik, amelyet szinte lehetetlen azonosítani vagy kifejezni érzékeny és speciális kezelés nélkül. A beszéd előtti (a nyelvi készségek kifejlődése előtti) bűntudat, értéktelenség és szégyenérzet, amely az örökbe adástól, esetleg az anyai korai halálától vagy érzelmi elfordulásától keletkezik, azt sugallja a csecsemőnek, hogy nem akarták, nem várták és eldobták őt. Ebből ered az a mély késztetés, hogy minden áron elkerüljék a hasonló traumát a későbbiekben.

 

Az elhagyáshoz kapcsolódó problémák akadályozzák azokat a kapcsolatokat, amelyek már nem csak alkalmiak vagy felületesek. Esetleg azt eredményezik, hogy valaki nem kielégítő vagy bántalmazó kapcsolatokat tartson fenn. Ilyen feltételek mellett bármilyen kapcsolat is jobbnak tűnik, mint a kapcsolat megszakítása. Sokan az érintettek közül kényszeresen a tökéletességre törekednek, hogy felülkerekedjenek a mindig jelenlévő visszautasítástól és elhagyástól való rettegésükön.

 

Akár jelen van az anyai fizikai elvesztése a magtrauma kialakulásában akár nem, az összemosottság problémája, amely az érzelmi elhagyásból ered könnyen kialakul csecsemőkorban és kora gyermekkorban.

 

Még egyszer hangsúlyozom, ha egy nő igényeit nem elégíti ki a házastársa vagy partnere, akkor ezek áttevődnek a gyerekeire. Ez elősegíti az egészségtelen, összekevert/összemosott kötődést a gyermekével. A gyereket pedig arra serkenti, hogy felelősséget érezzen az anya jóllétéért és túléléséért.

 

Ha a gyermek törekvéseit, hogy önálló egót hozzon létre feltartóztatják, mikor csecsemőkorában elkezd leválni az anyáról, akkor megreked az anya igényeinél és a későbbiek során minden más kötődés esetén is károsan fixált lesz. Már nagyon korán elkezdi érezni, hogy csupán nagyon kevés személyes igény-kielégítés elérhető számára, amely hatással van az életképességére és a személyes értékesség érzetére. A folyamat során egy átható szorongás alakul ki benne, amely azt sugallja, hogy „mi lesz velem, ha valami történik veled?”. Ez a mély aggodalom herkulesi erőfeszítéseket gerjeszt, hogy megmentse, megjavítsa vagy normálissá tegye a szeretett szülőt és a vele való kapcsolatát, így csökkentve az elhagyási félelmet. A saját kárára akár még az anya depressziós vagy beteges tulajdonságait is kifejleszti magában, csakhogy valamiféle kapcsolatot tartson fent vele. Ezek a megmentő impulzusok automatikusan kerülnek át a felnőtt kapcsolati dinamikába. Ezek adják a gyökerét a kodependens kapcsolatoknak.

 

Ahogy korábban is állítottuk a zavar alapja nagyon bonyolult és az élet nagyon korai szakaszában kezdődik. Amikor a gyermek megpróbál elkülönülni, leválni az anyjáról, akinek magsérülése van, akkor a fejlődésének ez a szükségszerű velejárója, reaktiválja az anya eredeti elhagyási traumáját (amelyet a gyermekkorából hozott), és újraéleszti az alattomos ősdühét, amelyet a gyermekére vetít.

 

Az individualizációs/leválási szakasz előtt a gyermek anyja talán elkezdte érezni a teljesség érzését, egy olyan kapcsolatot és értelmet, amelyet soha korábban nem ismert. Ezek a gazdag és élvezetes érzetek elkeseredett lépésekre sarkallták, hogy a kötődés megmaradjon. Ebből következően a gyermek felé közvetített állandó, burkolt üzenet a hangtónusában, az arckifejezésében és viselkedésében azt közvetítette, hogy: „ne merészelj elkülönülni tőlem és megszűnni számomra és az igényeim számára, különben elhagylak/elpusztítalak téged”.

 

Ez a saját sikertelen kísérleteit tükrözte vissza, amelyeket a saját anyjával élt át, mikor megpróbált autonóm és egészséges egót kovácsolni az anyjától elkülönülten, miközben annak támogatását és a gyengédségét igényelte volna. A mag üressége pszichés és érzelmi szempontból sok egymás utáni gyermek vállalására sarkalhat egy nőt, gondoljunk csak Nadya Sulemonra, mivel az ő függésük élteti őket. Egy borderline anya fizikai sérüléseket okozhat a gyermekeinek, vagy megbetegítheti őket, hogy függjenek tőle, vagy meggyilkolhatja őket, ha túlnőnek ezen a szakaszon. Mindegyik esetben, a gyermek lelke áldozatul esik, ami magával vonja a kétségbeesés és az üresség/halottság érzetét, amely a magtrauma kezelése nélkül egy életen át tarthat.

 

A be nem teljesült, ki nem elégített ősigények (gyermekkortól kezdve), mindig is elsőbbséget élveznek a felnőtt szükségletekkel szemben. A vigasztaló/nyugtató érintkezés és érintés zavaros/frusztráló kapcsolati csapdába ejtheti az embereket, amelyből hiányozik az érzelmi, gondolati, spirituális és pénzügyi szükségletek kielégítése. A nők gyakran olyan kapcsolatok áldozatául esnek, amelyekben szerintük a férfiakban van lehetőség/potenciál. Majd később kiábrándulnak, mikor a mindennapi felnőtt szükségleteik kielégítetlenek maradnak. Dühösek és elégedetlenek maradnak, mégis képtelenek távozni, ha a kislányos vigasztalási, megnyugtatási igénye kielégül. A probléma középpontjában az összemosottság áll. A felnőtt női szükségletek visszafejlődnek, és elhalnak a Self hiányában.

 

A mélyen eltemetett összemosottsággal kapcsolatos kérdések különösen gyakoriak a borderline nőkhöz vonzódó férfiak körében. A borderlineok követelőzése és csimpaszkodása fojtogató és elnyelő érzést kelt, de másolja a felnőtt férfi legkorábbi kötődési tapasztalatait az Anyával. A bevésődés nagyon erőteljes, szenvedélyes és gyakran emlékképként megmarad. A borderline illata, az érintése, a hangjának a tónusa arra késztetik, hogy azt gondolja akaratlanul is megtalálta azt, amit egész életében keresett és vágyott. A férfiakat egy ilyen kötődés elvesztése rendkívül fájdalmas és veszélyes vágyakozásba taszítja, ami nem hasonlít semmilyen korábbi tudatos élet eseményhez.

 

Meg kell jegyeznünk, hogy még ha a tápláló szimbiózis nem is volt lehetséges csecsemőkorban az anyával, de egy sokkal figyelmesebb és szeretőbb viszony kialakult az apával, akkor egy érzelmileg kiegyensúlyozott felnőtt kialakulhat. Azonban, ha az apa elhagyja a családot válás vagy halál miatt, akkor az elhagyási trauma jelentősen befolyásolja a későbbi kapcsolatokat. A szorongás, ami egy fontos/értékes személy lehetséges elvesztéséhez kapcsolódik, megakadályozza vagy lerombolja az egészséges kielégítő felnőtt kapcsolatokat és felerősíti a személyiségvaros tüneteket.

 

Amikor a szeretet párosul a fájdalommal

 

Ha nem oldjuk meg a magsérüléseinket, annak az ára visszatükröződik minden személyes és szakmai választásunkban és lépésünkben, az életben és alapvetően hatással van a romantikus törekvéseinkre.

 

A legtöbb Gondoskodó/Segítő számára a törődő, kölcsönösen gondoskodó és növelő kapcsolati élmény teljesen idegen. Nagyon ritkán, ha valaha egyáltalán, kaptak gyengédséget, támogatást és a pozitív visszatükrözést egy nem elhagyó forrástól. Nem kaptak olyan valódi szeretetet, ami nem kapcsolódott volna össze a fájdalommal. A gondoskodó személyiség ismétlődően olyan kapcsolatokat alakít ki, amelyik aktiválják a drámai/fájdalmas érzéseit, melyek a korai kötődési problémájával kapcsolatosak. Eközben rutinszerűen elutasítja azokat a partnereket, akik képesek lennének az igényei kielégítésére. Nem tud igazából szenvedélyesen részt venni egy egészséges kapcsolati dinamikában, mert az ismerős fájdalom és erős vágyódás/epekedés, amelyet „Szerelemnek” értelmeznek, hiányzik, ha a társ elérhető. Ilyenkor azt érzi, hogy „valami hiányzik” (szikra?), mert nem indulnak be a gyerekkori csalódást és viszonzottságot mellőző kötődési élményeinek ismétlődő körei.

 

Egy csalárd, kegyetlen vagy csak érzelmileg és/vagy fizikailag elérhetetlen szerető ki tudja váltani azokat a fájdalmas érzéseket, amelyek ismétlik a gondoskodó/segítő típusú személy gyerekkori élményeit, miközben régen a szülő szeretetét vagy válaszát kereste. Ez az érzelmileg elégtelen, ugyanakkor drámainak érzékelt esemény erős katalizátorként működik, ami állhatatos (és bizonytalanul ismerős) hajszára ösztönöz, hogy a vágy tárgyát újra elcsábítsa, és visszaszerezze a figyelmet és a lelkesedést. Mivel az intenzív érzések, melyeket egy ilyen kapcsolat életre kelt, vonzóak és függőséget okoznak, így bármelyik személy, aki ezeket kiváltja maga is addiktív. Abban a ritka esetben, ha sikeresen kialakul valamilyen kötődés, a társ részéről történő visszautasítás vagy szakítás beindíthatja a belső újra formálását a legkorábbi elhagyási élménynek, amely szinte elviselhetetlen gyötrelmes szégyen és alkalmatlanság érzését váltja ki. Általában az ilyen izgalommal együtt jár a Self büntetése: kényszeres, függőségi reflexek vagy romboló kicsapongó viselkedések/tevékenységek.

 

Talán a legtragikusabb része ennek a problémának, hogy a magsérült tudat alatt olyan társat választ, aki semmivel sem rendelkezik jobb képességgel az igényei kielégítésére, mint az elérhetetlen szülője. Ragaszkodik ahhoz az elképzeléséhez, hogy egyszer talál valakit, aki lázba hozza, és akit megtaníthat vagy beidomíthat, hogy úgy szeresse, ahogy mindig is szerette volna. Sajnos ez csak gyermeki fantáziálás, amely soha nem fog megvalósulni. Ha ezek a kimeríthetetlen fáradozások csak egy csekély sikert eredményeznek, akkor maradásra fogják bírni, és azon fog dolgozni, ami nem teljesülhet be.

 

Nagyon fontos felismerni, hogy ha egy szerető képessé válna a partner igényeinek kielégítésére, akkor azt elhagyná valamilyen tulajdonsága vagy hiányossága miatt, amit elviselhetetlennek érzékel. Ismétlem, egy elérhető szerető nem váltja ki az átható zsigeri választ.

 

Igazából az izgalom az üldözésben és a csábításban rejlik, ami állandósítja és végteleníti a gyermek leghevesebb vágyának érvényesülését egy közelibb szülői kötődés iránt, miközben védekezésre készteti egy sokkal kézzelfoghatóbb félelme ellen, mely szerint elveszíti a mély, jelentőségteljes és tápláló kötődést. Ez gyakran azt jelenti, hogy eltávolítja, bünteti vagy elutasítja azokat, akik igazából képesek lennének szeretni vagy törődni vele, így a szorongás, ami a pusztító elhagyáshoz társul, megszűntethető. Ez a borderline kereszt.

 

A nárcisztikusan sérült gondoskodó/segítő ismétlődően meggyőzi magát, hogy képes az intimitásra, miközben olyan partnerekkel gyakorolja a párkapcsolati készségeit, akik képtelenek teljesen viszonozni a közeledését.

 

Így továbbra is fenntartja az az elképzelést, hogy elérhető, miközben kiszámított érzelmi kockázatot vállal. Ennek a jutalma, hogy hamis kötődési képességgel áltatja magát.

 

Emlékszem egy nőre, aki időről időre újrakezdte a korábbi kapcsolatait. Az újrakezdéskor teljesen meg volt róla győződve, hogy szereti és akarja az adott férfit, de mindig, miután az aktuális szeretője erőltette a komolyabb elköteleződést, ő sietős visszavonulást fújt, és elkezdte sorolni az illető hiányosságait, alátámasztva ezzel a lépését. Mikor az egyik korábbi barátja végül is szakított vele és közel került egy másik lányhoz, súlyos depresszióba esett. Mivel már nem tudta visszacsábítani a férfit, ezért újra átélte a gyermekkori elhagyáshoz köthető kétségbeesést, teljesen átérezve a nem kielégítő kapcsolat elvesztését. Úgy látom, hogy a veszteség, szégyen és értéktelenség érzése párosult az akut, régóta tagadott fájdalommal, amely az ősi meg nem oldott sérüléshez köthető.

 

A gyermekkori elhagyási trauma virtuális aknamezőt képezhet a romantikus kapcsolatok terén. Szomorú, de az elhagyott (gyermek) felnőtt partnere nem tud nem rálépni az érzelmi aknákra, amelyek lehet, hogy évtizedekig szunnyadtak. Az önértékelési sérülések, melyek az ősi visszautasítás élmény óta léteznek, aktiválódnak, heves gyötrelmet és dühöt váltva ki. Ez az a mechanizmus, amely labilis és erőszakos reakciót vált ki a borderline személyeknél.

 

Mivel ez a korai fájdalmas sérülés nincs tudatosítva (legalábbis a hatásai alapján), a társ öntudatlanul okozott sértésein nagyon nehéz felülemelkedni és általában a kapcsolat végét jelentik.

 

Sokan úgy nőttünk fel, hogy otthon a szüleink veszekedését figyeltük, és mivel a gyerekek a példából tanulnak, ez lett számunkra a házasság definíciója. Ha valahogy szerencsénk volt, és találtunk egy jó és tápláló kapcsolatot, akkor lehet, hogy fel kell borítanunk az egyensúlyt, hogy normálisnak érezzük a dolgokat. Röviden, be kell dobnunk a csavarhúzót a fogaskerekek közé, mert a harmónia és a béke idegennek érződik, és ezért kényelmetlennek is. Az is lehet, hogy valahogy olyanok leszünk, mint a korábban rettegett és utált szüleink.

 

Nem építhetsz várat omladozó alapokra, azt várva, hogy egyben maradjon

 

Fontos megértenünk, hogy sokunknak nem volt egészséges/kiegyensúlyozott szimbiotikus kapcsolata az anyánkkal csecsemőkorunkban. Ebből eredően, a romantikus partnerekkel történő tökéletes összehangolódás (melyről nincs valós tapasztalatunk) utáni kutatásunk a végtelenségig folytatódhat. Az ellenállhatatlan késztetés, hogy kialakítsuk a tápláló/kielégítő ősélményt (és gyógyuljunk), heves és labilis kapcsolatok felé terel bennünket. Ismerős, de hibás személyes mintákat visszhangzanak, amelyek csecsemő és gyermekkorban vésődtek be. Egyszerűbben fogalmazva a modellünk a jelentőségteljes felnőtt kötődésre, egy olyan kapcsolati mintából készült, amely fájdalmas, elhanyagoló élményekből áll. Ez a korai minta befolyásolja az önértékelésünket és társválasztásainkat, egészen addig, míg egy biztos, tápláló terápiás szövetség nem biztosít életerős alapot, amely támogató, empatikus kölcsönhatásokra épül.

 

Érzelmileg kiegyensúlyozott emberek, nem keresnek olyan társakat, akik nem hasonlóan kiegyensúlyozottak.

 

A személy, akit szeretsz és társnak választasz a saját érzelmi fejlettségedet tükrözi vissza. Ha igazán autentikus és intim kapcsolatot keresel, akkor nem kötődsz, és nem maradsz valakivel, aki viszont nem ezt keresi, mert ő nem felel meg az alapvető igényeidnek és vágyaidnak. Ha úgy érzed, van egy minta a szerelmi életedben, ami következetesen kiábrándítónak, hiányosnak és/vagy fájdalmasnak érződik, akkor felteheted magadnak a kérdést, hogy miért az adott típusú személyekhez vonzódsz. Sokkal fontosabb azonban, hogy meghatározd azokat az érzéseket és félelmeket, amelyek akkor jelennek meg, mikor azon elmélkedsz, hogy mélyen szeress egy olyan embert, aki valóban úgy tudna szeretni, ahogy mindig is akartad és igényelted volna.